Kezdetek: az ima és a bronz születése
A cintányér története Kr. e. 3000 körülre, az ókori Mezopotámiába és az ókori Egyiptomba nyúlik vissza. Minden azzal kezdődött, hogy az ember megtanulta a rezet és az ónt összeolvasztva bronzot előállítani, amely egyszerre erős és zengő ötvözet.
Az akkori cintányérok nem a ma ismert lapos korongok voltak. A legtöbb kicsi volt, mély kupolával. Nem annyira a zene élvezetére, mint inkább vallási szertartásokon használták őket, a gonosz elűzésére vagy az isteneknek szóló jeladásra.
A fémre csapódó fém éles, magas hangját szentnek tartották, olyan hangnak, amely felér az egekig, vagy elűzi a gonosz szellemeket.
Az oszmán katonazene és egy különleges ötvözet
A mai cintányérok (a török stílusú cintányérok) közvetlen gyökerei a 17. századi Oszmán Birodalomban keresendők. Itt következett be a cintányér történetének legnagyobb fordulata.
A 17. század körül Konstantinápolyban (a mai Isztambulban) állítólag kialakult egy rézre és ónra épülő különleges ötvözet. Ez az elődje a B20 bronznak (80% réz, 20% ón), amelyet ma is a profi cintányérok standardjának tekintenek.
Az ebből az ötvözetből készült cintányérok felhangjai sokkal gazdagabbak, tartósságuk pedig sokkal nagyobb volt, mint bármelyik korábbi cintányéré. Eleinte a mehter, az oszmán katonazenekar hangszerei voltak, amelyeket a csatatéren a katonák lelkesítésére és az ellenség megfélemlítésére használtak. Hamarosan elsöprő hangjuk a nyugati klasszikus zene világát is rabul ejtette.
A szimfonikus zenekarban és az újkorban
A 18. század végén olyan zeneszerzők, mint Mozart és Beethoven, a török katonazenekarok egzotikus hangzását kölcsönözve népszerűsítették a „török stílust” (alla turca). Ezzel a cintányér szilárd helyet vívott ki magának a szimfonikus zenekar ütőhangszerei között.
A 19. században az ipari forradalom hullámán a gyártás is fejlődött. A kalapálásnak nevezett felületkezelést azonban továbbra is a mesteremberek kezére bízták.
Ezek a cintányérról cintányérra eltérő, kézművességből fakadó különbségek kulcsszerepet játszottak abban, hogy a cintányér egyszerű fémlemezből egyedi, megismételhetetlen hangszerré váljon.
A jazz születése és hely a dobfelszerelésen
A jazz 20. század eleji amerikai születésével a cintányér szerepe drámaian megváltozott. Ami addig egy-egy akcentusra szolgált, az időtartó hangszerré vált.
- A hi-hat megjelenése: „sock cymbal” néven indult, amelyet a padló közelében lábbal játszottak, majd végül olyan magasra emelték, hogy verővel is játszani lehessen rajta.
- A ride cintányér meghonosodása: Az 1940-es években olyan legendás dobosok, mint Kenny Clarke, a pergődobról a cintányérra helyezték át az időtartást. Ezzel a legato ride-minta a jazz szívverésévé vált.
Ebben a korszakban a cintányéroktól azt kezdték elvárni, hogy vékonyabbak és muzikálisabbak legyenek, és a dobos legfinomabb érintésére is reagáljanak. Ez a modern jazzcintányérok eredete, és annak a kifejező hangzásnak is, amelyre mi magunk is törekszünk.
A rock lendülete és az erő korszaka
Az 1960-as évek végétől az 1970-es évekig, a rockzene térhódításával a cintányéroktól még nagyobb hangerőt és tartósságot vártak el. Hogy versenyre kelhessenek a hangos gitárerősítőkkel, a cintányérok vastagabbak lettek, nagyobb kupolával.
Ebben az időszakban terjedt el a lemezbronzból (például B8 ötvözetből) történő, egyenletesebb minőségű gyártás is. A profi színpadokon azonban továbbra is a kézzel kalapált B20 bronz hagyományos hangzását tartják a csúcsnak.
Ma és a jövőben: a cintányérokat körülvevő valóság és egy döntés
Ma a cintányérkészítés a hagyomány és a tervezés ötvözésével folyamatosan fejlődik. Mindennek a hátterében azonban olyan valóság áll, amelyet nem kerülhetünk meg.
A világgazdaság változásai és az emelkedő árak miatt a cintányérok már túlléptek a mindennapi munkaeszköz szerepén, és nehezen beszerezhető, csúcskategóriás hangszerekké váltak.
Saját tapasztalataimra visszatekintve számtalanszor láttam, ahogy barátaim anyagi okokból feladják a zenélést, és megválnak féltve őrzött hangszereiktől. Egy hangszer, amelynek az önkifejezés szabadságát kellene támogatnia, az ára miatt végül a dobos szenvedélyének útjába áll. A zenei világ számára nincs ennél szomorúbb.
A jövő, amelyet mi, a VEQUS-nál elképzelünk, nem arról szól, hogy néhány kiválasztott számára csodálni való műtárgyakat készítsünk.
Kompromisszummentes érték (Value) és minőség (Quality) – mindannyiunknak (Us).
A nevünk mögötti gondolat nem csupán szlogen. Ígéret mindannyiunknak, akik szeretjük a zenét.
Azzal, hogy cintányérjaink minőségtervezése Japánban történik, és közvetlenül együttműködünk világszínvonalú tudással rendelkező külföldi műhelyekkel, kiiktatunk minden fölösleget, és olyan valódi hangzásra törekszünk, amely az első naptól készen áll a színpadra. Mindezt azért tesszük, hogy minél több dobos kompromisszumok nélkül juthasson hozzá az álmai hangzásához, és tovább haladhasson a zenével – egykori önmagunkért és azokért a barátokért, akikre emlékezünk.
Hogy mindenki, aki szereti a dobokat és a cintányért, ezt a csodálatos hangszert, továbbra is büszkén állhasson a színpadon. A VEQUS szeretne továbbra is a dobosok mellett állni, és támogatni minden kihívásukat.
